Key szemszöge:
Yoogeum-mal a kezeim között alszok el, habár félek, hogy rémálmok fognak gyötörni ez alkalommal is, de Yoogeum-ot magára hagyni még vészesebb lenne. Ayu-t átvittem a saját szobájába és áthívtam az SM-nél dolgozó orvosunkat, aki kiszedte a szilánkdarabkákat és bekötözte a karját. Az aggodalom miatt úgy érzem nem tudom a szememet egy percre se lehunyni... Érzem,hogy valami nem stimmel, de nem merem megkérdezni. Miféle jogon merném én kérdőre vonni? Egyébként sem akarok vitatkozni vele ezúttal, így aztán a paplant a fejemre húzva igyekszem lecsendesíteni háborgó elmémet, és irigykedve veszem tudomásul másoknak mennyire könnyen megy ez, ahogy meghallom Yoogeum szuszogását. Visszagondolok azokra a pillanatokra, amikor a nagymamám mellett aludtam el, aki történeteket mesélt nekem a papámról és a mamámról, mikor távol voltak. Szomjazva hallgattam a vágyott szavakat, egészen az iskolás éveimig. Többé nem tartottam annyira hősiesnek apámat és anyámat, akik embereknek segítenek szerte a világon, mert én csak azt akartam, hogy velem legyenek... Már akkor is micsoda önző alak voltam és most is az vagyok, mert ugyanígy kikelnék magamból, akár egy kisgyerek, ha Ayu elhagyná a házat Yoogeum-mal, mert jelenleg ők jelentik számomra az életemnek azt a részét, amit nem fed be cukormáz, csillogás, rivaldafény és megjátszás...
Ahogy visszajátszom magamban az emlékeket Ayu-ról és Yoogeum-ról szépen elnyom az álom engem is, de ezúttal nem keserűséggel ajándékozva meg engem, hanem aranyló fonalként folyó emlékekkel, amelyek felmelegítik régen szorító, hideg mellkasomat...
Álmaimban lágy dallam szól, a múzsa vagy egy erdei nimfa énekeként. Kicsit szomorkás, és olyan hidegen tökéletes, ami miatt úgy érzem, hogy meg kell találjam a hang forrását és boldoggá tennem. Minden sötét lesz körülöttem,ahogy a hang elhal,és úgy érzem egy sötét lyuk szippant magába nélküle. Mondhatni kísértetiesen vágyom a hangjának fájó rezdüléseire, amely a lelkem kivetülésének pontos mása rezzenésről rezzenésre. Elindulok, hogy megkeressem a hangot, de a sötétben nincs egyszerű dolgom, aztán meglátom... Körülötte mindent rózsák borítanak, de mielőtt még azt hinném élő, skarlátvörösek ráébredek, hogy csak kiszáradt szirmok vannak mindenütt szétszórva. Aztán észreveszem a bárányfelhőket körülötte, de közelebbről ezek is csak poros lógó lámpások, amelyek lassan kihunynak körülötte. Közeledek felé, már csak pár lépés és megérinthetem, de mikor lépek egyet felé ő kételkedve hátrál, majd elszalad előlem és a lámpások kihunynak. Egyedül maradok...
-Ne menj el... Ne hagyj magamra okok nélkül. Kérlek!-kiáltok, de csak a sötétség lengi körbe szavaimat, végül térdre rogyva zihálok a mellkasomban keletkezett fájó űr miatt.
Korán ébredek, a fejemben újra és újra lejátszódik a dallam, amit álmomban hallottam. Annyira mély hatást tesz rám a saját képzetem a nimfáról és annak lágy hangjáról, hogy elhatározom leírom a fejemből jövő hangokat. Yoogeum szerteszét álló haját elnézve megállapítom, hogy még bőven van időm az ébredéséig, így aztán feltápászkodom-vigyázva, hogy Yoogeum fel ne ébredjen-és kilopakodom a stúdió szobába. Órák telnek el, ahogy kezeim vadul szántják a hangjegyeket a papírlapokra, majd papírrepülőként landolnak a kukában, míg a zongorának támasztva a fejemet óvatosan lenyomok pár újabb billentyűt és meglepődve tapasztalom, hogy a kezem a megfelelő akkordokat játssza le öntudatlanul. Megjegyezve az akkordok sorrendjét leírtam, majd szöveggel kezdtem el foglalkozni. Ahogy írtam megállíthatatlanul eszembe jutottak dolgok, hogy a szám szólhatna a partiról, piáról, gazdagságról, hiszen ezt kajálják a fiatalok. A szöveg megírása után tudtam, hogy habár ez csak egy rossz másolata az angyal hangjának, de még így is elég jó ahhoz, hogy a SHINee következő száma legyen, így elhatároztam, hogy megmutatom majd Sooman-nak, hátha szabadalmaztatja az ötletet.
Végül fáradtan hagyom el a szobát és az ágyba visszadőlve újra lecsukódnak a szemeim, de az angyal nem tér vissza hozzám nyugtalanító vészt jósoló dalával...
Ayumi szemszöge:
Az estét fájdalmas dúdolásom hatja át, majd óvatosan puszit lehelek Yoogeum arcocskájára, de közben észreveszem, ahogy a vállamról lelógó hosszú hajamhoz ér Key. Gyorsan mozdulok, fölé hajolok és mielőtt ránéznék már mondom is a magamét.
-Mit csinálsz? -aztán meglátom a hosszú szempillákat, és a csukott szemeket. Tehát nincs fent, legalább nem kell magyarázkodnom neki a mai rémületemet, miután megtudtam a volt férjem kutat utánunk. Ő küldte az üzenetet, ő volt az, aki a fotót készítette és neki köszönhettem a vágásokat is valójában, viszont mivel a tartózkodási helyéről nem tudok semmit és bizonyítékom sincs a rendőrségre nem mehetek... Hiába próbálnám meg feljelenteni és börtönbe juttatni mindazért, amit tett eddig velem, mert tudom, hogy nem sikerülne, és már bele is fáradtam az eddigi próbákba. Mindig talált kibúvót és előbb juttatta a börtönbe a barátait a saját bűneiért,minthogy bevallja mit is tett. Ilyen egy szennyedék volt az én férjem... Értett a tőrbe csaláshoz, hamis bizonyítékok elővarázsolásához, miközben a valódiakat eltüntette és pénzzel bárkit megkent, hogy vállalják helyette a börtönt. Eddig 2-szer próbáltam meg elbújni előle, de mindig megtalált, majd a bíróságon a tanúimat ellenem fordította... Dörzsölt egy ember volt, de én sem adtam magamat könnyen, újra és újra eltűntem a szemei elől, és új álcával álltam elő. Azt hittem a mostani lesz az utolsó álénem, és hogy Yoogeum-nak végre találtam egy biztonságos helyet, ahol békés körülmények között felnőhet és nem kell látnia az erőszakos apját, de tévedtem...
-Sajnálom-suttogtam Key-nek, majd valami fénylő ráesett az arcára... Egy könnycsepp.. Remegő kezekkel közelítettem az arca felé, mert féltem, hogy felébred, de nem bírtam megállítani az ujjaimat. Az arca melegítette fagyos, apró ujjaimat, lassan letöröltem a fénylő cseppecskét, de az ujjaim továbbra is az arcán maradtak. Lágy vonásait követve megérintem az arcélét, majd a szemöldökét, a hosszú pillákat és habozva de végül óvatosan végighúzom az ujjamat az alsó, majd a felső ajkain. Az ajkai szétnyílnak érintésem alatt, majd halkan motyog valamit, amit első hallásra nem értek, majd megint megszólal:
-Maradj velem...angyal-egy pillanatra megdermedek, majd elveszem a kezemet. Nehezen lélegzem, megszédülök a szavaitól és a könnyeim maguktól elkezdenek hullani megint, de ezúttal megállíthatatlanul. Tudom, hogy többé már nem utál engem, és a mai viselkedése után azt is, hogy nem olyan rémes alak, mint gondoltam elsőre. Éppen ezért nem tehetem ki se őt, se a SHINee-t veszélynek, pedig mellettem csak csalódás és talán még börtön is várná, ha az a disznó megint lépne és megint lépni fog, hiszen neki ez csak egy játék. Nem érdekli kiket tapos el, pusztán az a cél vezérli, hogy engem megbüntessen és a fiamat elvegye tőlem, de nem adom őt. A büszkeségemet is előbb adom oda, mintsem őt vagy bárki mást a szeretteim közül.
-El kell mennem... Ne haragudj rám, kérlek...-suttogok, majd kiviharzok a szobából.
Másnap reggelre már eldöntöttem. Megszököm egy levelet hátrahagyva, Yoogeum-ot pedig magammal viszem, mert bármennyire is szeretném biztonságba helyezni, nem tudom már hol is lehetne biztonságban. Úgy látszik sehogy sem tudom megvédeni azokat, akiket szeretek, mert gyenge vagyok... Még magamnak is fáj bevallanom, de az vagyok. Mert meddig is bujkálhatok valaki olyan ellen, akinek pénze, befolyása és emberei vannak mindenhol? Hány ember segítségére szorulok majd és hányan fognak megfizetni a kedvességükért? Többé nem engedhetem, hogy baja essen bárki másnak rajtam kívül.
-Többé nem hagyom, hogy bárkit bánts!-magyarázok a konyha falának, majd felbukkan Yoogeum,
-Anya!-rohan felém, én pedig a karomba kapom, és előre félek mit is fogok mondani neki, mikor újra el kell mennünk. Most mire foghatnám a költözést?
-Jó reggelt, kicsim-szorítom magamhoz erősebben, mint szoktam. Levegő után kapkodva kéri, hogy engedjem el, de nekem ez mégis nehezemre esik. Aztán meglep a mondanivalójával:
-Anyu,rajzoltam Key appa-nak a lapjaira a nagy szobában, ami tele van gombokkal.
-Micsoda? Milyen szoba, drágám?-merevedek meg pár percre, majd hagyom hadd vezessen oda, de a stúdió ajtajában egy lehajtott fejű Key-be futok bele, aki 2 színes kottát szorongat a kezeiben.
-Mégis mik ezek? Hogy tehetted ezt?-dobja elém az összegyűrt papírokat. Lehajolok értük, majd széthajtogatom őket és meglátom a kottákat összefirkálva.
-Yoogeum, drágám, te csináltad?-kérdezem óvatosan, mire ő csak bólint.
-Miért? Ez fontos volt nekem, és most miattad elvesztettem-a keserűség a hangjában émelyítő.
-Talán, ha újra leírnád?-próbálom enyhíteni a dolgot, de mikor újra rám néz rájövök, hogy ez lehetetlen.
-Ha újra leírnám? ÓRÁKAT DOLGOZTAM VELE! Tudod te milyen az, amikor valaki megtalálja a tökéletes hangzást? Mert ez az volt, de most tönkre vágta a kis aranyos.
-Nézd, nagyon sajnáljuk, ami történt, de nem hinném, hogy az célravezető lenne, ha így beszélnél a gyerek előtt-kezdek ideges lenni, ahogy felemeli a hangját.
-Hát persze, ne is haragudj Ayumi, de ezt nem intézheted el ennyivel. Tudom, hogy Yoogeum-nak nincs apja és ezért nem is tapasztalta az apai szigort, mivel nálad egy kis mézes-mázos bocsánatkérés elég, de nálam nem.
-Igen? Szerinted én nem tudom megnevelni a saját gyerekemet? EZT MOST KOMOLYAN MONDOD? Hogy van merszed egyáltalán ilyeneket vágni a fejemhez, mikor pontosan tudod miért nincs velünk az apja.
-Anya, miért nincs itt apa? Miről beszél Key?-lenézek Yoogeum-ra, akinek a szemeit megtöltik a könnyek.
-Kicsim, ezt már elmeséltem... Az apukád megha...-kezdeném, de félbeszakít.
-Meddig fogod még ezzel a mesével etetni? Ayu ez a gyerek sokkal fejlettebb, mint te azt gondolod. Szerinted nem érzi, hogy egyfolytában hazudozol neki?-legszívesebben ráüvöltenék, hogy hagyja abba, hogy ne tegye ezt, ne törje össze Yoogeum képét a tökéletes apáról, de elkések.
-Yoogeum, tudod miért nincs veletek sosem az apukád? Miért nincs ott a szülinapodon? Miért vagytok egyedül?
-ÁLLJ LE! HALLGASS!-ugrok neki a mellkasának, és erősnek hitt ütéseimmel ostorozom a mellkasát, miközben a könnyeim folynak.
-Anya, miről beszél?-kérdezi Yoogeum kételkedve.
-Semmiről, SEMMIRŐL... Ha még egyszer meghallom, hogy megpróbálod nevelni a fiamat, itt hagyom ezt a kócerájt.
-AZ LENNE TALÁN A LEGJOBB!-kiált rám, miközben vadul ellök.
-IGEN? Ezt akarod? HÁT LEGYEN, MEGKAPOD A BÉKÉDET!-szabadul el a pokol kettőnk között. Egyébként is el akartam menni, ez csak megkönnyíti a helyzetemet. Kisétálok a szobából, felkapom a borítékot, amit Sooman küldött nekem, majd visszatérve a tartalmát Key-re szórom. Az érmék a földre esnek a bankjegyekkel együtt.
-REMÉLEM VISSZAKAPTAD EZZEL AZ ÖSSZES BORZALMAS EGYÜTT TÖLTÖTT IDŐ ÉRTÉKÉT! Mert én sosem fogom! Végül mégis csak igazam volt, nem vagy több egy SZÖRNYNÉL! SOHA NEM IS LESZEL TÖBB! -adom ki az összes bent tartott dühömet, Yoogeum sírása pedig csak fokozza a dühömet. Hogy meri megsiratni a fiamat?
-NEM IGAZ! Befogadtalak titeket, NEM? Szállást adtam a FRANCOS fejetek felé!!!-kel ki ő is magából.
-MERT A FŐNÖKÖD ERRE KÖTELEZETT!-erre elhallgat, de én folytatom.
-Többé ne keressük egymást! Most elmegyek, sajnálom, hogy elpazaroltuk egymás idejét. Remélem egyszer rájössz mit vesztesz ezzel a viselkedéseddel. Remélem egyszer találsz valaki olyat, aki visszatudja hozni azt az énedet, aki valaha voltál... Én erre képtelen vagyok...
-MENJ CSAK! KINEK VAN SZÜKSÉGE RÁD!-lehunyt szemekkel próbálom megakadályozni az újabb könnyeket, amiket a megjegyzései csalnak az arcomra.
-KIM KIBUM, GYŰLÖLLEK!-mondom ki az utolsó szavakat, amiket nem gondolok komolyan, de az elváláshoz szükségesek, majd felkapom Yoogeum-ot és elviharzok. Ki a lakásból, ki az életükből...
-NE HÍVJ ÍGY!-visszhangzik az utolsó mondata, amit még meghallok az utca sarkáról. Erősen kapaszkodom Yoogeum-ba, hogy ne törjek ketté a szavai által...
Key szemszöge:
Utálom, utálom... UTÁLOM... De akkor miért fáj a mellkasom és miért nem tudok tovább lépni?
-Key, ma van a sajtótájékoztató, elmentünk, jó?-kiabál be Jonghyun, de mielőtt még válaszolnék már le is lépnek. A házban egyedül maradva még mindig a veszekedésünk mondatai visszhangoznak a fejemben.
-Nem gond, nekem nem kellenek. Menjenek csak!-lépek ki a stúdióból, a pénzhez nem nyúlok.
Leülök a kanapéra, amin együtt ültünk pár napja. Visszaemlékezek a közös emlékekre, ahogy egymással kiabáltunk, ahogy piszkáltuk egymást. Ezek az emlékek mosolyt csalnak az arcomra egy kis időre, de aztán rájövök, hogy ez többé sosem lesz így. Unottan tápászkodok fel a kanapéról, hogy a fürdőben hideg vízzel megmossam az arcomat. A tükörből egy olyan alak mered rám, akit mostanában nem láttam. Az, aki az életem romhalmazát jelenti, akivé váltam.
A száját elhúzva mered rám:
-Egy undorító féreg vagy, aki nem érdemel semmit az élettől-mondja nekem keserűen, a kezem pedig csattan a tükörben lévő arc felé. Szilánkok repülnek mindenfelé, a tükör bezúzva, az arc megsokszorozódik. Lezuhanok a földre, vérző kezemet a mellkasomhoz szorítva sírok, de ezúttal nincs itt senki, aki megvigasztalna, mint azon az éjszakán. Mégis a fejemben újra lejátszódik az az éjjel, mikor először csókoltam meg Ayu-t. Most is elindul felém, én pedig kinyújtom a kezemet, hogy megérintsem őt, hogy végigsimítsam az arcát. Aztán ahogy hozzáérek a bőréhez, rájövök, hogy mindez csak az agyam szüleménye. Nincs itt, hiszen pont én üldöztem el... Többé nem fog mellém telepedni a földre, hogy bekötözze a kezemet. Többé nem fogom megcsókolni őt... Mert valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy láthattam.
-Te nem ő vagy-suttogom az angyalszerű képzetnek, aki aggódva szemlél. A kezét nyújtja felém, de mikor megérinteném csak a levegőt tapintom és hirtelen elhalványul az egész teste.
-Ne menj... Legalább te maradj velem...-suttogom, de a lény szomorú mosollyal válik köddé a szemeim előtt.
A délután egy részét a padlón töltöm, majd összekapom magamat és visszatérek a tettem színterére, ahol minden elfajult. Végig simítom a zongora tetejét, aztán pont odanézek, ahol állt. Újra megjelenik a jelenet előttem, de ezúttal amilyen hamar jön olyan gyorsan megy is a halvány emlékkép. Lejátszok pár akkordot, hátha a zene kiirtja belőlem az összes keserűséget,és egy idő után észreveszem, hogy pontosan azt játszom, amit leírtam. Újra kottát ragadok, vadul írom az akkordokat, és a szöveget, amit csak a közös emlékeim hatnak át Ayu-val. A végén fáradtan rogyok le, ahogy mindent leírtam, ami csak eszembe jutott pusztán 2-3 óra alatt. Eldöntöttem, hogy nem a SHINee dala lesz, hanem a sajátom, amit Woohyun-nal közösen fogunk felénekelni. Átküldtem neki a kész kottát és a dalszöveget, ő pedig visszaküldött nekem egy hanganyagot, amiben már felénekelte élőben. Sooman-nek átküldtem mindkettőt, továbbá engedélyt kértem, hogy a saját terveim nyomán folytassam a videoklip megtervezését. Az álmomban megjelenő lány és a körülötte lévő aurát akartam visszaadni és azt a fájdalmat, amit Ayu után éreztem. A beleegyezésre várva pakolgattam a lapjaimat, majd a kezembe akadt Yoogeum rajza. Nagyot fújva szétnyitottam az összegyűrt lapokat. Ahogy megláttam a rajzot, a kezembe temettem az arcomat. Én voltam rajta és ő... Úgy nézünk ki, mint egy boldog család, mindenki mosolyog és van 2 kutyánk is és egy nagy házunk, ahol a SHINee tagok integetnek. Közelebb emelem a lapot az arcomhoz... A lap szélén fekete árny lesi a boldog családot. Először csak apró hibának nézem, amit egy gyermekkéz ejtett, de közelebbről 2 vörös szempár villan fel. A másik kottán ugyanez fogad, csak felnagyítva... Yoogeum jelezni akart nekem! Tudott valamit, amit én nem,döbbenek rá... Egyre csak nézem a rajzokat, közben a nagymamám halála jár a fejemben, mivel Ayu rettenetesen hasonlít rá személyiségileg. Ugyanaz a szigor, de lágy kedvesség sugárzik belőle. A nagymamám meghalt, mikor otthagytam és összevesztem vele egy lány miatt. Ayu pedig épp most viharzott ki az életemből, mert elküldtem...
-Key, ne szórakozz... A múlt nem ismétli önmagát gyakran... Talán ideges is lenne, ha utána mennél és már későre jár... Egyébként is mi van a büszkeségeddel?-pár percig ezután elhallgatok, de érzem, hogy egyre forr bennem a méreg és a kényszer, hogy utána menjek, magamhoz szorítsam és megmondjam neki, hogy soha többé ne menjen ilyen messzire nélkülem. Úgy érzem magamat, mint egy kiskutya, aki magára hagyott a gazdája és most nyüszítve várja, hogy visszatérjen, miközben tudja, hogy sosem fog.
-Pokolba a büszkeséggel!- kapok a kabátomat után rossz megérzéssel telítődve, majd versenyt futva az idővel remélek, hogy én érek oda elsőnek Ayu-hoz...
Ayumi szemszöge:
Egész délután próbáltam szállást találni egy éjszakára a közelben, de némelyik szálloda tele van, máshol nem adnak ki egy napra szobát és pénzem sincsen, mivel Key-hez vágtam mindent.
A nap már rég lenyugodott, az idő hűvösebb, mint azt vártam, és nem tudom hova is mehetnék Yoogeum-mal. A boltok már bezártak a közelben, így leülök az első padra, amit meglátok.
-Anya... Mikor megyünk haza?-kérdezi tőlem Yoogeum egyre többet pislogva. Közel áll az elalvás pillanatához, de nem tudok tetőt adni a feje felé, ahol nyugodtan álomra hajthatja a fejét és magyarázatot se tudok adni.
-Kicsim-remeg meg a hangom, majd egy csodás ötlet jut az eszembe:
-Emlékszel, hogy régen meséltem neked a sátorozásról te pedig ki akartál jönni megpróbálni? Most kipróbáljuk erre az éjszakára, aztán holnap elindulunk valamerre.
-Anyu, nem csinálhatnánk ezt akkor, amikor melegebb van?
-De igazad van, drágám, viszont már eljöttünk. Ez most így alakult, és anya nagyon sajnálja... Nem így terveztem-mondom könnyek között.
-Semmi gond, anya. Örülök, hogy végre kipróbálhatjuk-ásít egyet, majd a következő pillanatban már szuszogva szunyókál. A kabátommal betakarom, én pedig fázósan húzom össze magamat. Egy idő után én is ásítozni kezdek, majd a nagy óra éjfélt üt... A Yoogeum-nak mesélt mesékben ilyenkor jönnek elő a szörnyek, és a boszorkányok. Nem is sejtem mennyire igazak a mesék egészen addig, míg a sötétben meg nem moccan egy nem várt árny, akivel reméltem, hogy többet nem kell szembenézzek...
-Mit csinálsz? -aztán meglátom a hosszú szempillákat, és a csukott szemeket. Tehát nincs fent, legalább nem kell magyarázkodnom neki a mai rémületemet, miután megtudtam a volt férjem kutat utánunk. Ő küldte az üzenetet, ő volt az, aki a fotót készítette és neki köszönhettem a vágásokat is valójában, viszont mivel a tartózkodási helyéről nem tudok semmit és bizonyítékom sincs a rendőrségre nem mehetek... Hiába próbálnám meg feljelenteni és börtönbe juttatni mindazért, amit tett eddig velem, mert tudom, hogy nem sikerülne, és már bele is fáradtam az eddigi próbákba. Mindig talált kibúvót és előbb juttatta a börtönbe a barátait a saját bűneiért,minthogy bevallja mit is tett. Ilyen egy szennyedék volt az én férjem... Értett a tőrbe csaláshoz, hamis bizonyítékok elővarázsolásához, miközben a valódiakat eltüntette és pénzzel bárkit megkent, hogy vállalják helyette a börtönt. Eddig 2-szer próbáltam meg elbújni előle, de mindig megtalált, majd a bíróságon a tanúimat ellenem fordította... Dörzsölt egy ember volt, de én sem adtam magamat könnyen, újra és újra eltűntem a szemei elől, és új álcával álltam elő. Azt hittem a mostani lesz az utolsó álénem, és hogy Yoogeum-nak végre találtam egy biztonságos helyet, ahol békés körülmények között felnőhet és nem kell látnia az erőszakos apját, de tévedtem...
-Sajnálom-suttogtam Key-nek, majd valami fénylő ráesett az arcára... Egy könnycsepp.. Remegő kezekkel közelítettem az arca felé, mert féltem, hogy felébred, de nem bírtam megállítani az ujjaimat. Az arca melegítette fagyos, apró ujjaimat, lassan letöröltem a fénylő cseppecskét, de az ujjaim továbbra is az arcán maradtak. Lágy vonásait követve megérintem az arcélét, majd a szemöldökét, a hosszú pillákat és habozva de végül óvatosan végighúzom az ujjamat az alsó, majd a felső ajkain. Az ajkai szétnyílnak érintésem alatt, majd halkan motyog valamit, amit első hallásra nem értek, majd megint megszólal:
-Maradj velem...angyal-egy pillanatra megdermedek, majd elveszem a kezemet. Nehezen lélegzem, megszédülök a szavaitól és a könnyeim maguktól elkezdenek hullani megint, de ezúttal megállíthatatlanul. Tudom, hogy többé már nem utál engem, és a mai viselkedése után azt is, hogy nem olyan rémes alak, mint gondoltam elsőre. Éppen ezért nem tehetem ki se őt, se a SHINee-t veszélynek, pedig mellettem csak csalódás és talán még börtön is várná, ha az a disznó megint lépne és megint lépni fog, hiszen neki ez csak egy játék. Nem érdekli kiket tapos el, pusztán az a cél vezérli, hogy engem megbüntessen és a fiamat elvegye tőlem, de nem adom őt. A büszkeségemet is előbb adom oda, mintsem őt vagy bárki mást a szeretteim közül.
-El kell mennem... Ne haragudj rám, kérlek...-suttogok, majd kiviharzok a szobából.
Másnap reggelre már eldöntöttem. Megszököm egy levelet hátrahagyva, Yoogeum-ot pedig magammal viszem, mert bármennyire is szeretném biztonságba helyezni, nem tudom már hol is lehetne biztonságban. Úgy látszik sehogy sem tudom megvédeni azokat, akiket szeretek, mert gyenge vagyok... Még magamnak is fáj bevallanom, de az vagyok. Mert meddig is bujkálhatok valaki olyan ellen, akinek pénze, befolyása és emberei vannak mindenhol? Hány ember segítségére szorulok majd és hányan fognak megfizetni a kedvességükért? Többé nem engedhetem, hogy baja essen bárki másnak rajtam kívül.
-Többé nem hagyom, hogy bárkit bánts!-magyarázok a konyha falának, majd felbukkan Yoogeum,
-Anya!-rohan felém, én pedig a karomba kapom, és előre félek mit is fogok mondani neki, mikor újra el kell mennünk. Most mire foghatnám a költözést?
-Jó reggelt, kicsim-szorítom magamhoz erősebben, mint szoktam. Levegő után kapkodva kéri, hogy engedjem el, de nekem ez mégis nehezemre esik. Aztán meglep a mondanivalójával:
-Anyu,rajzoltam Key appa-nak a lapjaira a nagy szobában, ami tele van gombokkal.
-Micsoda? Milyen szoba, drágám?-merevedek meg pár percre, majd hagyom hadd vezessen oda, de a stúdió ajtajában egy lehajtott fejű Key-be futok bele, aki 2 színes kottát szorongat a kezeiben.
-Mégis mik ezek? Hogy tehetted ezt?-dobja elém az összegyűrt papírokat. Lehajolok értük, majd széthajtogatom őket és meglátom a kottákat összefirkálva.
-Yoogeum, drágám, te csináltad?-kérdezem óvatosan, mire ő csak bólint.
-Miért? Ez fontos volt nekem, és most miattad elvesztettem-a keserűség a hangjában émelyítő.
-Talán, ha újra leírnád?-próbálom enyhíteni a dolgot, de mikor újra rám néz rájövök, hogy ez lehetetlen.
-Ha újra leírnám? ÓRÁKAT DOLGOZTAM VELE! Tudod te milyen az, amikor valaki megtalálja a tökéletes hangzást? Mert ez az volt, de most tönkre vágta a kis aranyos.
-Nézd, nagyon sajnáljuk, ami történt, de nem hinném, hogy az célravezető lenne, ha így beszélnél a gyerek előtt-kezdek ideges lenni, ahogy felemeli a hangját.
-Hát persze, ne is haragudj Ayumi, de ezt nem intézheted el ennyivel. Tudom, hogy Yoogeum-nak nincs apja és ezért nem is tapasztalta az apai szigort, mivel nálad egy kis mézes-mázos bocsánatkérés elég, de nálam nem.
-Igen? Szerinted én nem tudom megnevelni a saját gyerekemet? EZT MOST KOMOLYAN MONDOD? Hogy van merszed egyáltalán ilyeneket vágni a fejemhez, mikor pontosan tudod miért nincs velünk az apja.
-Anya, miért nincs itt apa? Miről beszél Key?-lenézek Yoogeum-ra, akinek a szemeit megtöltik a könnyek.
-Kicsim, ezt már elmeséltem... Az apukád megha...-kezdeném, de félbeszakít.
-Meddig fogod még ezzel a mesével etetni? Ayu ez a gyerek sokkal fejlettebb, mint te azt gondolod. Szerinted nem érzi, hogy egyfolytában hazudozol neki?-legszívesebben ráüvöltenék, hogy hagyja abba, hogy ne tegye ezt, ne törje össze Yoogeum képét a tökéletes apáról, de elkések.
-Yoogeum, tudod miért nincs veletek sosem az apukád? Miért nincs ott a szülinapodon? Miért vagytok egyedül?
-ÁLLJ LE! HALLGASS!-ugrok neki a mellkasának, és erősnek hitt ütéseimmel ostorozom a mellkasát, miközben a könnyeim folynak.
-Anya, miről beszél?-kérdezi Yoogeum kételkedve.
-Semmiről, SEMMIRŐL... Ha még egyszer meghallom, hogy megpróbálod nevelni a fiamat, itt hagyom ezt a kócerájt.
-AZ LENNE TALÁN A LEGJOBB!-kiált rám, miközben vadul ellök.
-IGEN? Ezt akarod? HÁT LEGYEN, MEGKAPOD A BÉKÉDET!-szabadul el a pokol kettőnk között. Egyébként is el akartam menni, ez csak megkönnyíti a helyzetemet. Kisétálok a szobából, felkapom a borítékot, amit Sooman küldött nekem, majd visszatérve a tartalmát Key-re szórom. Az érmék a földre esnek a bankjegyekkel együtt.
-REMÉLEM VISSZAKAPTAD EZZEL AZ ÖSSZES BORZALMAS EGYÜTT TÖLTÖTT IDŐ ÉRTÉKÉT! Mert én sosem fogom! Végül mégis csak igazam volt, nem vagy több egy SZÖRNYNÉL! SOHA NEM IS LESZEL TÖBB! -adom ki az összes bent tartott dühömet, Yoogeum sírása pedig csak fokozza a dühömet. Hogy meri megsiratni a fiamat?
-NEM IGAZ! Befogadtalak titeket, NEM? Szállást adtam a FRANCOS fejetek felé!!!-kel ki ő is magából.
-MERT A FŐNÖKÖD ERRE KÖTELEZETT!-erre elhallgat, de én folytatom.
-Többé ne keressük egymást! Most elmegyek, sajnálom, hogy elpazaroltuk egymás idejét. Remélem egyszer rájössz mit vesztesz ezzel a viselkedéseddel. Remélem egyszer találsz valaki olyat, aki visszatudja hozni azt az énedet, aki valaha voltál... Én erre képtelen vagyok...
-MENJ CSAK! KINEK VAN SZÜKSÉGE RÁD!-lehunyt szemekkel próbálom megakadályozni az újabb könnyeket, amiket a megjegyzései csalnak az arcomra.
-KIM KIBUM, GYŰLÖLLEK!-mondom ki az utolsó szavakat, amiket nem gondolok komolyan, de az elváláshoz szükségesek, majd felkapom Yoogeum-ot és elviharzok. Ki a lakásból, ki az életükből...
-NE HÍVJ ÍGY!-visszhangzik az utolsó mondata, amit még meghallok az utca sarkáról. Erősen kapaszkodom Yoogeum-ba, hogy ne törjek ketté a szavai által...
Key szemszöge:
Utálom, utálom... UTÁLOM... De akkor miért fáj a mellkasom és miért nem tudok tovább lépni?
-Key, ma van a sajtótájékoztató, elmentünk, jó?-kiabál be Jonghyun, de mielőtt még válaszolnék már le is lépnek. A házban egyedül maradva még mindig a veszekedésünk mondatai visszhangoznak a fejemben.
-Nem gond, nekem nem kellenek. Menjenek csak!-lépek ki a stúdióból, a pénzhez nem nyúlok.
Leülök a kanapéra, amin együtt ültünk pár napja. Visszaemlékezek a közös emlékekre, ahogy egymással kiabáltunk, ahogy piszkáltuk egymást. Ezek az emlékek mosolyt csalnak az arcomra egy kis időre, de aztán rájövök, hogy ez többé sosem lesz így. Unottan tápászkodok fel a kanapéról, hogy a fürdőben hideg vízzel megmossam az arcomat. A tükörből egy olyan alak mered rám, akit mostanában nem láttam. Az, aki az életem romhalmazát jelenti, akivé váltam.
A száját elhúzva mered rám:
-Egy undorító féreg vagy, aki nem érdemel semmit az élettől-mondja nekem keserűen, a kezem pedig csattan a tükörben lévő arc felé. Szilánkok repülnek mindenfelé, a tükör bezúzva, az arc megsokszorozódik. Lezuhanok a földre, vérző kezemet a mellkasomhoz szorítva sírok, de ezúttal nincs itt senki, aki megvigasztalna, mint azon az éjszakán. Mégis a fejemben újra lejátszódik az az éjjel, mikor először csókoltam meg Ayu-t. Most is elindul felém, én pedig kinyújtom a kezemet, hogy megérintsem őt, hogy végigsimítsam az arcát. Aztán ahogy hozzáérek a bőréhez, rájövök, hogy mindez csak az agyam szüleménye. Nincs itt, hiszen pont én üldöztem el... Többé nem fog mellém telepedni a földre, hogy bekötözze a kezemet. Többé nem fogom megcsókolni őt... Mert valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy láthattam.
-Te nem ő vagy-suttogom az angyalszerű képzetnek, aki aggódva szemlél. A kezét nyújtja felém, de mikor megérinteném csak a levegőt tapintom és hirtelen elhalványul az egész teste.
-Ne menj... Legalább te maradj velem...-suttogom, de a lény szomorú mosollyal válik köddé a szemeim előtt.
A délután egy részét a padlón töltöm, majd összekapom magamat és visszatérek a tettem színterére, ahol minden elfajult. Végig simítom a zongora tetejét, aztán pont odanézek, ahol állt. Újra megjelenik a jelenet előttem, de ezúttal amilyen hamar jön olyan gyorsan megy is a halvány emlékkép. Lejátszok pár akkordot, hátha a zene kiirtja belőlem az összes keserűséget,és egy idő után észreveszem, hogy pontosan azt játszom, amit leírtam. Újra kottát ragadok, vadul írom az akkordokat, és a szöveget, amit csak a közös emlékeim hatnak át Ayu-val. A végén fáradtan rogyok le, ahogy mindent leírtam, ami csak eszembe jutott pusztán 2-3 óra alatt. Eldöntöttem, hogy nem a SHINee dala lesz, hanem a sajátom, amit Woohyun-nal közösen fogunk felénekelni. Átküldtem neki a kész kottát és a dalszöveget, ő pedig visszaküldött nekem egy hanganyagot, amiben már felénekelte élőben. Sooman-nek átküldtem mindkettőt, továbbá engedélyt kértem, hogy a saját terveim nyomán folytassam a videoklip megtervezését. Az álmomban megjelenő lány és a körülötte lévő aurát akartam visszaadni és azt a fájdalmat, amit Ayu után éreztem. A beleegyezésre várva pakolgattam a lapjaimat, majd a kezembe akadt Yoogeum rajza. Nagyot fújva szétnyitottam az összegyűrt lapokat. Ahogy megláttam a rajzot, a kezembe temettem az arcomat. Én voltam rajta és ő... Úgy nézünk ki, mint egy boldog család, mindenki mosolyog és van 2 kutyánk is és egy nagy házunk, ahol a SHINee tagok integetnek. Közelebb emelem a lapot az arcomhoz... A lap szélén fekete árny lesi a boldog családot. Először csak apró hibának nézem, amit egy gyermekkéz ejtett, de közelebbről 2 vörös szempár villan fel. A másik kottán ugyanez fogad, csak felnagyítva... Yoogeum jelezni akart nekem! Tudott valamit, amit én nem,döbbenek rá... Egyre csak nézem a rajzokat, közben a nagymamám halála jár a fejemben, mivel Ayu rettenetesen hasonlít rá személyiségileg. Ugyanaz a szigor, de lágy kedvesség sugárzik belőle. A nagymamám meghalt, mikor otthagytam és összevesztem vele egy lány miatt. Ayu pedig épp most viharzott ki az életemből, mert elküldtem...
-Key, ne szórakozz... A múlt nem ismétli önmagát gyakran... Talán ideges is lenne, ha utána mennél és már későre jár... Egyébként is mi van a büszkeségeddel?-pár percig ezután elhallgatok, de érzem, hogy egyre forr bennem a méreg és a kényszer, hogy utána menjek, magamhoz szorítsam és megmondjam neki, hogy soha többé ne menjen ilyen messzire nélkülem. Úgy érzem magamat, mint egy kiskutya, aki magára hagyott a gazdája és most nyüszítve várja, hogy visszatérjen, miközben tudja, hogy sosem fog.
-Pokolba a büszkeséggel!- kapok a kabátomat után rossz megérzéssel telítődve, majd versenyt futva az idővel remélek, hogy én érek oda elsőnek Ayu-hoz...
Ayumi szemszöge:
Egész délután próbáltam szállást találni egy éjszakára a közelben, de némelyik szálloda tele van, máshol nem adnak ki egy napra szobát és pénzem sincsen, mivel Key-hez vágtam mindent.
A nap már rég lenyugodott, az idő hűvösebb, mint azt vártam, és nem tudom hova is mehetnék Yoogeum-mal. A boltok már bezártak a közelben, így leülök az első padra, amit meglátok.
-Anya... Mikor megyünk haza?-kérdezi tőlem Yoogeum egyre többet pislogva. Közel áll az elalvás pillanatához, de nem tudok tetőt adni a feje felé, ahol nyugodtan álomra hajthatja a fejét és magyarázatot se tudok adni.
-Kicsim-remeg meg a hangom, majd egy csodás ötlet jut az eszembe:
-Emlékszel, hogy régen meséltem neked a sátorozásról te pedig ki akartál jönni megpróbálni? Most kipróbáljuk erre az éjszakára, aztán holnap elindulunk valamerre.
-Anyu, nem csinálhatnánk ezt akkor, amikor melegebb van?
-De igazad van, drágám, viszont már eljöttünk. Ez most így alakult, és anya nagyon sajnálja... Nem így terveztem-mondom könnyek között.
-Semmi gond, anya. Örülök, hogy végre kipróbálhatjuk-ásít egyet, majd a következő pillanatban már szuszogva szunyókál. A kabátommal betakarom, én pedig fázósan húzom össze magamat. Egy idő után én is ásítozni kezdek, majd a nagy óra éjfélt üt... A Yoogeum-nak mesélt mesékben ilyenkor jönnek elő a szörnyek, és a boszorkányok. Nem is sejtem mennyire igazak a mesék egészen addig, míg a sötétben meg nem moccan egy nem várt árny, akivel reméltem, hogy többet nem kell szembenézzek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése